A Holokauszt emlékév körül kialakult helyzetről és a budapesti Szabadság térre tervezett szobor körül kialakult vitáról is beszélt az emberi erőforrások minisztere az ATV műsorában. Az interjú során szó volt a Klebelsberg Intézményfenntartó Központról és a Klebelsberg-ösztöndíjról is. A beszélgetés szó szerinti leirata:
Miniszter úr, január 31-én reggel ért minket a hír, hogy meghalt Jancsó Miklós, aki tagadhatatlanul a magyar kultúra egyik óriása. Miért tartott ez az EMMI-nek három napig, amíg reagált erre a hírre? És akkor sem feltétlenül a legméltatóbb szavakkal – ezt sokan úgy értelmezték, hogy talán azért, mert Jancsó Miklós más politikai véleményen volt. Ennek ilyen esetben nem lenne szabad számítania.
Nem is számít. Jancsó Miklóssal 1975-ben találkoztam először, mint gimnazista diák, a Szerelmem, Elektra című film kapcsán. Megkérdeztem tőle, hogy mi van akkor, ha leszáll a forradalom a földre? Először azt mondta, hogy ez egy nagyon hülye kérdés, majd pedig azt, hogy kisdiáktól ilyen jó kérdést még nem kapott; tehát semmifajta ilyen, se személyes, se politikai szempont, se negatívan, se pozitívan nem játszott szerepet. A Kossuth-díjasok természetesen a minisztérium saját halottjai. Úgy illik, hogy az ember a családdal egyeztessen, a családdal való kapcsolatfelvétel tartott eddig, és ezért adtuk ki a közleményt. Én ezt mondom, hogy ízléstelen ilyenekről spekulálni egy haláleset kapcsán. A magyar filmművészet, az európai filmművészet egy nagyon nagy alkotót veszített el. Hogy egyébként meg kinek milyen film tetszik, ez ebből a szempontból teljesen másodlagos. Kétszeres Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas rendezőről van szó, mi lehetne más, minthogy a magyar állam elismeri ezt a teljesítményt és természetesen ott áll a család mellett. Anyagilag is ezt jelenti a temetés költségeinek átvállalása, és mindenben a család és a halott végakaratát tartja tiszteletben.
Az interjú nem élő, de adásba kerülésének napján hozza meg a Mazsihisz várhatóan a döntését arról, hogy bojkottálja-e a holokauszt emlékévet. Amennyiben ez bekövetkezik, akkor, azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy az világbotrány lenne. Ön hogyan értékelné?
Én azt mondanám, hogy kár. Tehát szerintem kár, hogy így alakul ez a dolog, és én sajnálom is, hogy rögtön az első perctől ilyen irányba mentek el a dolgok. Mind a három ügyről érdemes beszélni, amit a Mazsihisz, aki azért nem az egész zsidó közösséget képviseli, szóba hoz. De a hangsúly a beszélnin van, meg az érdemesen van, tehát rögtön azt mondani, hogy ha valami így lesz és nem másként, akkor kiszállok abból a dologból, ami még el se kezdődött, hiszen április 16-án kezdődik a holokauszt emlékév, szerintem ez egy rövid távú gondolkodás. Ha az egészre nézünk, mit akartunk a holokauszt emlékévvel? Senki nem kényszerítette ránk, mi, a magyar kormány, úgy gondolom, hogy tettünk egy nagyvonalú ajánlatot, nemcsak a zsidó közösségnek Magyarországon, tehát nemcsak a magyar zsidóknak, hanem az egész magyarságnak arra, hogy erről az ügyről, amiről rengeteg manipulatív gondolkodás van, részben a negyven év kommunizmus, részben más okok miatt, egy olyan távlatból nézünk rá, hogy két dolog legyen lehetséges: az áldozatok előtti főhajtás, méltó főhajtás, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg, a másik pedig az, hogy tisztázzunk történelmi fehér foltokat, félreértéseket, olyan tudásokat tegyünk közkinccsé, amik ma talán négy-öt vagy negyven-ötven komoly történésznek a tudása, és erről legyen vita. Ez elkerülhetetlen, hogy erről vita legyen. És hogyha valaki egy vitatott kijelentésre – gondolok itt Szakály történész professzornak a véleményére – rögtön úgy reagál, hogy ezt az embert zárjuk ki, mondjon le, tűnjön el, nem pedig úgy, hogy például kihívja egy nyilvános vitára és azt mondja, hogy vitassuk meg, hogy hogy is néz ki ez a Kamenyec-Podolszkij-ügy egyébként a történészek szempontjából, és mit kell erről gondolni, mit lehet erről gondolni Magyarországnak. Szóval szerintem az rövidzárlat, hetven év után komolyabban kéne vennünk ezt a dolgot, és a komolyan vétel azt jelenti, hogy a lehető legszélesebb körű eszmecsere zajlik ebben az ügyben.
Itt van például az az emlékmű, amiről nem zajlott széles eszmecsere és vita, mielőtt a végső terv és koncepció elkészült, sőt ezt néhány nap alatt zavarták le, azzal kiemelt beruházás lett a szobor. Hogyha látszik, hogy épp az érintetteket képviselő szervezeteknek ez ennyire fáj, és nagyon sokan, az egész világról megszólalnak, akik egyébként nem vádolhatóak azzal, hogy a magyar kormány politikai ellenfelei lennének, akkor miért kell ehhez ragaszkodni?
Szerintem ez egy jogos kérdés, és erről próbálunk is beszélgetést folytatni. De hadd mondjam azt, hogy maga az ügy nem egy új ügy. 1990 óta az egyetemi tankönyvekben a német megszállással kapcsolatban, március 19-ével kapcsolatban van egy olyan álláspont, amit egyébként a magyar alaptörvény is rögzít, most már több mint két éve. Tehát volt idő megvitatni azt, hogy mit is gondolunk erről a dologról. Hogy aztán kell-e művészileg vitatkozni egy művésznek a teljesítményéről? Szerintem nem volt még olyan emlékmű, ami mindenkinek nagyon tetszett volna. Nem tudom, emlékszik-e a vaskefére, ami az ötvenhatosoknak akart emléket állítani a Felvonulási téren. Én nem emlékszem, hogy olyan nagy társadalmi vita lett volna. Arról is egy nagy tiltakozás bontakozott ki, hogy bontsuk el, nem való oda. Tehát én ezt inkább a művészetnek a kategóriájába utalnám, és szerintem nem politikusoknak kéne vitatkozni.
De nem arról van szó, hogy nem tetszik mindenkinek nagyon, hanem, hogy szinte senkinek nem tetszik. Sőt az is feltűnő, hogy míg történészek sora Magyarországon és külföldön tiltakozik a szobor szimbolikája által megvalósított állítások ellen, jobboldali történészek – mint ahogy ez meg is jelent a sajtóban, hogy ez kormányoldalon is fáj – nem állnak ki igazán mellette.
Hát van, aki kiáll mellette, van, aki hallgat. Én a vitát nem szeretném elutasítani. Csak szerintem ezt nem a politikusoknak kéne lefolytatni. Tehát persze lehetne a szimbolikáról vitatkozni, beszélgetni. Szerintem az egy komoly félreértés, és aki erre a félreértésre adott okot, az szerintem jó, ha önvizsgálatot tart, hogy azt mondjuk, hogy a német megszállás emlékműve. Ez a náci megszállás áldozatainak az emlékműve, és ez egy nagyon nagy különbség. A szimbolikáról azért talán ennyit hadd mondjak, hogy Gábriel arkangyal egy közös zsidó-keresztény hős. Az Isten küldötte a zsidó vallási irodalomban is, meg a keresztény vallási irodalomban is.
Csakhogy Gábriel arkangyal ebben a műalkotásban az egész magyar államot szimbolizálja, és így az egész magyar államot abban a történelmi kontextusban áldozatszereppel és angyali szereppel ruházza föl. Erre mondta például a Lantos Intézet, hogy ez minimum félreértelmezésekre ad lehetőséget. Azt mondták, hogy teljes amnézia, amit ez a szobor megvalósít, a magyar kormány a legnagyobb atrocitásokban eljátszott szerepét illetően.
Ma a magyar hivatalos álláspont, és szerintem ez az elmúlt 25 évben nem változott, hogy a zsidók deportálásában és elpusztításában, a magyarországi zsidóság deportálásában és jelentős részüknek elpusztításában a magyar államnak megkérdőjelezhetetlen szerepe van, meg a németnek is. És szerintem itt úgy osztogatni a felelősséget, hogy mondjuk, hatvan van a németeknek, nekünk meg harminc vagy negyven, ez erkölcsi szempontból – lehet, hogy van olyan bírósági ítélet, ahol ez számít –, de erkölcsi szempontból ez egy ostobaság és a felelősség megkerülése. Mert szerintem a deportálásokért meg Auschwitzért száz százalékban a német állam a felelős, és száz százalékban a magyar állam a felelős. Azok, akik ebben az ügyben részt vettek és felelősségük van, azoknak ezt száz százalékban kell vállalni. Az egy másik kérdés, és erről szól az emlékmű, hogy itt vannak olyan áldozatok, akik egyébként a német megszállással szemben is felléptek. Parlamenti képviselők, itt kivégzések voltak, letartóztatások voltak. Itt több ezer magyar és magyar zsidó ember konkrétan a megszállást követően került abba a helyzetbe, hogy az életét kockáztatta akkor, ha egyébként a magyar állam függetlenségét vagy éppen a honfitársait védte. Erről nem megemlékezni, tehát olyan abszurddá vált már a vita, hogy most már azon vitatkozunk, hogy: volt egyáltalán német megszállás? Hát a hatvanas évek közepén már bírósági ítéletekben kimondták Németországban, hogy az 1944. március 19. után történt erőszakcselekményekért a német állam száz százalékig vállalja a felelősséget. És szerintem azoknak a magyaroknak, magyar hatóságoknak, magyar hivatalnokoknak, csendőröknek, nem tudom, kiknek, akik ebben részt vettek, még ha ezt nyomásra tették, akkor is száz százalékig vállalni kell a felelősséget.
Azt hiszem, az ellen senki nem tiltakozott, hogy az áldozatoknak emlékművet állítsanak. Ez ellen a konkrét emlékmű ellen tiltakoztak. Merthogy ugye ez minimum értelmezhető úgy is, ahogy arról az előbb beszéltünk. Mivel látszik, hogy ez konfliktusokat gerjeszt, ön támogatná, hogyha ez kell például ahhoz, hogy a Mazsihisz ne bojkottálja az emlékévet, hogy ne legyen rossz érzés nagyon sok emberben, akkor ezt a szobrot ne állítsák fel? Vagy halasszák el a felállítását, a választások utánra és legyen róla egy társadalmi vita?
Én ebben az ügyben a kormány döntésével fogok egyetérteni, és abban a vitában nyilván részt fogok venni. Erről többször beszéltünk már a kormányülésen erről az ügyről. Ha a miniszterelnök fog egy döntést javasolni, akkor ezt én el fogom fogadni, és támogatni fogom. Ő fogja meghozni végső soron ebben az ügyben a döntést.
Egyébként talán azért is lehet, hogy nagyon sokakban ellenérzések fogalmazódtak meg ezzel a szoborral szemben is, merthogy többen ezt egy folyamat részének látják, és például Randolph L. Braham professzor, akit nemcsak nemzetközi elismerés övez, de kormányoldalról is csak a legszebb méltatással beszéltek róla eddig, azt mondta, hogy ő egy folyamatot lát, ami a Horthy-rendszer tisztára mosdatásáról szól. Ennek az utolsó lépcsőjeként látta ezt a szobrot, és ezért adta vissza a magas állami kitüntetését. De egyébként idetartozik még nagyon sok minden. Ő az Alaptörvény preambulumát is ideérti, de fel szokták még hánytorgatni, hogy szobra lehet Prohászka Ottokárnak, hogy Nyírő bekerül az alaptantervbe, hogy Budapesten az egyik színházban egy szélsőjobboldali szellemiség valósulhat meg. És még számtalan más apró gesztus van, ami fájhat olyanoknak, akik közben hallják, hogy egyébként nagyon szép szavakkal is megemlékeznek a holokauszt emlékévről, csak ellentmondást látnak a két gesztussorozat között.
Akik azt mondják mondjuk az elmúlt harminc évben folyamatosan, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, meg ez az utolsó lépcső, azokat óva inteném, hogy mi lesz, ha még továbbmennek a dolgok, akkor mit fognak majd mondani? Ez az egyik része. A másik rész az, hogy akik folyamatosan farkast kiáltanak, egy idő után hiteltelenné válik ez a dolog. Magyarországon ma ezekben az ügyekben nincs egy olyan erkölcsi konszenzus, amire szükség lenne. Ezért gondoltuk, hogy kell egy holokauszt emlékév, hogy eljussunk, hogy nagyobb konszenzusra jussunk ebben az ügyben. És ön fölsorol tényeket, részben elferdítve, részben pedig úgy, ahogy ezek valójában vannak, én meg föl tudok sorolni egy másik sort, ami arról szól, hogy sokkal tudatosabban nézünk szembe ezzel az üggyel, mint ahogy szembenéztünk a kommunizmus ideje alatt vagy az előző húsz évben. Gondoljon arra, hogy 2001-ben a Fidesz-kormány vezette be Magyarországon a holokauszt emléknapot. Én magam személyesen egyébként a felsőházban abban a teremben szerveztem azt az ünnepséget, ahol a Dohány utcai főkántor kaddist énekelt az áldozatok emlékének. Ezt állva hallgatta végig az egész magyar politikai elit. Elmondhatnám azt, hogy megalakítottuk a Holokauszt Dokumentációs Központot, elmondhatnám azt, hogy a Terror Házában megemlékezünk a nyilasterrornak a szörnyűségeiről, az Andrássy út 60-ban. Elmondhatnám azt, hogy megalakítottuk a holokauszt emlékbizottságot, és elmondhatnám azt, és ezt tartom a legfontosabbnak, mert ezek ilyen aktuálpolitikai meccsek, szerintem a leglényegesebb dolog, hogy mit tanulnak a gyerekek az iskolában. És mit tanítanak? És ön is utalt a Nemzeti Alaptantervre. Két év óta megfeszített munka folyik, több ezer oldalnak a fogalmazásával és átfogalmazásával arról az én minisztériumomban, mióta idekerültem miniszterként, én ezt személyesen vettem kézbe, hogy haladjunk ebben az ügyben, hogy a Nemzeti Alaptantervben a közös ügyeinket, a magyar zsidók és a magyarok ügyeit, nem csak a holokausztot. Mert szerintem egyébként ez egy zsákutca, hogy ha zsidóügyekről kizárólag a holokauszt kapcsán beszélünk, itt van egy modern izraeli állam utána, előtte pedig van egy olyan izgalmas, részben példamutató, részben megható, részben tragikus együttélése magyar zsidóknak és magyaroknak – 1848-49, a zsidóknak a szerepvállalása a szabadságharcban. Ők az egyetlen, akiket kollektív büntetés sújtott egyébként utána a Ferenc József részéről. Az első világháborús zsidó, magyar zsidó hősi halottak, akik Magyarországért haltak meg. Tehát számos olyan pozitívum is van, amiről szintén érdemes beszélni, előtte is meg utána is. Magyarországon egy olyan virágzó zsidó élet van ma kulturálisan és oktatásilag, amilyen soha nem volt. Óvodától egyetemig kiépült az őshonos folyamatos zsidóság, tulajdonképpen Kelet-Európában csak Budapesten van, sehol másutt. Tehát föl lehet sorolni azt is, ami pont a magyar államnak a nagyobb felelősségvállalásáról és a nagyobb támogatásáról szól. És mondom, ezek közül én a legfontosabbnak azt tartom, az iskolában mit tanítunk és mit tanulunk. Én voltam két héttel ezelőtt Izraelben, a Jad Vasem intézettel aláírtunk egy megállapodást tanároknak a cseréjéről, történelemtanárok cseréjéről, és az a munka, ami a minisztériumban folyik, az odáig jutott már, hogy egyébként a Nemzeti Alaptanterv módosításában ezeket a szempontokat bevettük, és a kerettantervben is olyan fogalmazások vannak – ha megenged egyet, mert szerintem az izgalmas és provokatív, sokféle extrém oldal felé, például Izrael az eredeti tantervben, csak mint az arab-izraeli konfliktus egyik partnere vagy tagja szerepelt, és az méltánytalan, hiszen Izrael ennél többről szól, így szerepel az új alaptantervi megfogalmazás: Izrael a Közel-Kelet demokratikus állama, a legnagyobb Kárpát-medencén kívüli magyar ajkú kisebbség otthona. Ne felejtsük el, hogy több százezren beszélnek magyarul, zsidó emberek, magyar zsidó emberek, Erdélyből, Kárpátaljáról, Budapestről, Magyarországról ma Izraelben magyar nyelven, a mi nyelvünkön, és ők hozzánk tartoznak, a nemzethez tartoznak, ennek az erősítése az megint egy olyan folyamat, ami minden kormányban így volt, a mi kormányunk ebben az ügyben is nagyon komoly lépéseket tett, szerintem ezek a folyamatok egymással szembe mennek, ütköznek, az a lényeg, hogy jó oldalon álljunk.
Ha már az oktatást említette, a KLIK-ről készült belső minisztériumi jelentés borzolta nem olyan régen a kedélyeket, ami kiszivárgott, és nagyon erős állítások fogalmazódtak meg benne. Szinte már visszaélés gyanúra okot adó állítások, de mindenképpen kiderül belőle, hogy rettentő rossz hatékonysággal működik az intézet. Bár a vezetőjét tette felelőssé ez a belső jelentés, azt már mondta a minisztérium, hogy őbenne nem rendült meg a bizalom. Akkor milyen következményei lesznek ennek a rendkívül elmarasztaló anyagnak?
Az fontos, hogy pontosan fogalmazott, szinte, mert, hogy valóban szinte, tehát semmi fajta olyan dolgot nem tárt föl, amiért bármifajta jogi jellegű intézkedést kellene tenni. Ez egy fontos, szakmai kritika volt, számos helyen egy jogos szakmai kritika, néhol a megfogalmazása túl éles volt, de ez most ebből a szempontból lényegtelen. Amilyen szakmai bírálatokat megfogalmazott, egy informatikus csinálta ezt a jelentést, különösen és az informatikai rendszerben azóta nagyon jelentős változások vannak, mert valóban a működést leginkább az gyengítette, hátráltatta, az jelentette az adminisztratív terheket, hogy nem volt egy olyan nyilvántartó rendszer, nem működött olyan jól az informatikai nyilvántartó és adatszolgáltató rendszer, hogy abba a helyzetben lettünk volna, hogy bizonyos döntéseinkhez meg legyenek a megfelelő számok. Ez a dolog, ennek a dolognak a hatásfoka az elmúlt hónapokban jelentősen javult, ez szerintem a magára a szervezet működésére is pozitívan hat ki. De, ha megengedi, az egészről érdemes megint beszélni. Ilyen hatalmas átalakítás a köznevelés rendszerében Magyarországon szerintem utoljára a második világháború előtt volt. Tehát még utána se állítanám ezt, talán az egyházi iskoláknak a kommunista állam általi elvételét azért idesorolnám, de egyébként ebben a rendszerben még 1990-ben sem voltak ilyen lényeges változások. Átálltunk egy központi működtetésre, és ez, hogy mondjam, az újszülött korban van ez a rendszer, tehát amikor mondta, hogy a bizalmam a vezetőben változatlan, ez így van, de én azt mondtam, éppen, mikor? Szerdán jártam a tankerületi vezetőknél találkoztam kétszáz tankerület vezetőjével, és azt mondtam, hogy itt mindenki a próbaidejét tölti. Az elnök is, a tankerületi vezetők is, sőt én magam is, hiszen egy olyan rendszert építünk, aminek évtizedekig kell majd jól működnie, és még egy teljes tanévet sem működtek, tehát az, hogy változtatni kell, és vizsgálni kell folyamatosan, hogy hogyan működik, ez szerintem magától értetődő. Az, hogy egy belső jelentés, aminek vannak félreérthető megfogalmazásai, kikerülés és ebből sajtóvisszhang lesz, hogy finoman fogalmazzak, ez szerintem a mai magyar közéletben természetes.
Nem nagyon rossz működést mutat például az a jelenség, hogy a diákok már megkapták a félévi bizonyítványt, de a tankönyvek közül még mindig nem mindegyiket sok iskolában?
Én úgy tudom, hogy minden iskolában megkapták a tankönyveket. De valóban voltak ellátási zavarok, sőt, nagyobb zavarok is. Csak mi történt? Most van egy központi rendszer, most mindent látunk. Azt, hogy korábban egy vidéki iskolába nem jöttek meg a tankönyvek, az az önkormányzat felelőssége volt, hogy nem fizették ki a tanároknak a bérét, több száz ilyen tanár van, 2008-ból,’9-ből, ’10-ből, még ’12-ből is, amíg nem volt központi a rendszer, akik nem jutottak hozzá hónapokig a fizetésükhöz, mert a helyi polgármester, a helyi önkormányzat egyszerűen nem volt képes ezt a feladatot ellátni a saját finanszírozása felől. Ilyen ma nem fordulhat elő. De, ha előfordul is, akkor legalább most már látjuk ezeket a dolgokat, és központilag tudunk ezeken segíteni.
Új elem a Klebersberg Ösztöndíj, amit azok kaphatnának, és ez egy elég jelentős hozzájárulás 25-75 ezer forint akár havonta, akik tanárnak tanulnak, de nagyon szigorúak a feltételek is, és a retorziók is.
De az helyes, nem?
Eddig milyen eredményekkel hirdették meg ezt a programot? Mennyire jelentkeznek rá sokan?
Ez az egyik büszkeségünk, és bízom benne, hogy az is marad, gondoljon bele abba, hogy jelentkezett 530 vagy 40 tanárjelölt, első éves, első szemeszteres tanárjelölt erre az ösztöndíja, és 470 körül tudtunk ösztöndíjat adni, elsősorban olyanoknak, akik hiányszakokra jelentkeztek, fizika, kémia, matematika, olyanokra, akik hátrányos helyzetű térségekből jelentkeztek, ha belegondol abba, hogy úgy lehet öt évig ma, sőt, hat évig tanulni ma egy tanárnak, ha szigorú feltételeknek megfelel, mert a színvonalat emelni akarjuk, hogy egyébként havi nettó 75 ezer forint ösztöndíjat kap, és egyébként a tanulmányait a magyar állam fizeti, ezzel kifejezzük a pedagógus szakma iránti megbecsülésünket, és azt az elvárást, hogy mostantól aki tanárnak tanul, az legyen nagyon jó, és egyébként tanárként dolgozzon, és ezért invesztáljuk ezt az összeget a jövendő pedagógus nemzedékbe, ez egy nagyon erős üzenet. Összehívtuk mind a 470 embert egyébként, és azt hiszem, több mint a kétharmaduk el is jött a Művészetek Palotájába, és ünnepélyesen adtuk át ezeket az ösztöndíjakat, mert úgy gondoltuk, hogy ha van értelme az egész Klebersberg-rendszernek, akkor pontosan ez az. Hogy a gyerekeinket, az unokáinkat egy jobb pedagógus nemzedék tanítsa, jobb színvonalon, XXI. századi színvonalon, és egyébként pedig abból a tudásból merítsen, amit itt, Magyarországon az elmúlt ezer évben fölhalmoztak.
Nem olyan régen egy vidéki rendezvényen magyarnak nevezett képviselőkről beszélt, amikor a szocialista EP-képviselőkről beszélt, ezen sokan felháborodtak, hiszen attól, hogy más véleményen van valaki politikailag, vagy akár kritikának nemzetközi szintéren hangot ad, miért kell kétségbe vonni a magyarságát?
Nem a magyarságukat vontam elsősorban kétségbe, hanem a képviselőségüket, hogy kit képviselnek. Mert szerintem ők nem Magyarországnak és nem a magyaroknak az érdekeit képviselték abban a jelentésben, ami Magyarországot, és egyébként nem a magyar kormányt, hanem Magyarországot egy olyan antiszemita, rasszista országnak bélyegezte, amit én nem látok itt. Ha ehhez valaki asszisztál, az nem minket képvisel.
Azt is megfogalmazta ugyanebben a gondolatkörben, hogy a kritika a nem Magyarországot képviselő szocialista képviselőkön kívül csupa ellenzékitől, illetve lobbiérdekeiben sérült szereplőtől jön, de ha megnézzük, hogy kik kritizálták különféle ügyekben a magyar kormányt, akkor számos olyan ember nevével is találkozhatunk, mint például Lukács professzor Amerikából, aki kifejezetten konzervatív értékrendet vall, vagy McCain szenátor, aki republikánus, nagyon sok konzervatív szellemiségű lapban jelennek meg cikkek, leírható ilyen egyszerűen ez a jelenség?
Nem írható le, nem is írtam le, itt egyetlen szó hibádzott a kérdésében, nem azt mondtam, hogy csupa olyan, hanem hogy olyanok is vannak, egyébként ez egy rezsifórum volt, mert a rezsicsökkentés számunkra az egyik legfontosabb szociálpolitikai, nemzetstratégiai intézkedés, amire azt gondolom, hogy büszkék lehetünk ebben a négy évben, és azt mondtam, hogy akik a rezsicsökkentés ellen harcolnak Brüsszelben, azok lobbiérdekeket képviselnek, szerintem ez egy közhely: Teljesen logikus, hogy azok a multinacionális cégek, akik az energiát szolgáltatják, és most az exptraprofituknak egy jelentős részét elveszítik, azok megpróbálják ezt minden eszközzel megakadályozni, úgy, hogy versenyszabályokra hivatkoznak, úgy, hogy egyébként évente több olyan európai uniós képviselő bukik le, akik súlyos pénzeken megvásárolnak multinacionális cégek, hogy olyan törvényjavaslatokat nyújtsanak be, ami az ő érdekeiket szolgálja. Legutóbb épp egy román képviselőnek kellett ezért lemondania. Ezt a jelenséget nem én fedeztem föl, hanem ez sajnos egy létező jelenség a politikában, megkockáztatom, talán még Magyarországon is vannak olyan képviselők, akik úgy gondolják, hogy nem Magyarország érdekeit nézik, hanem azokét, akik nekik kenőpénzekkel majd megpróbálnak mindenfajta pozitív intézkedéseket hozni, ami iparpolitikai ügyeket, meg más ügyeket érinthet. Szerintem semmi olyat nem mondtam, amit én találtam volna ki, vagy föl.
Arról szólnak értesülések, hogy amennyiben a Fidesz-KDNP megnyeri a következő választásokat, akkor miniszterelnök úr szeretné, ha változatlanul ön maradna a humán csúcstárca élén. Beszéltek erről?
Szerintem ezt bízzuk a miniszterelnök úrra, nagyon sok mindenről beszélünk vele, de elsősorban most azokról a feladatokról kell beszélni, amelyeket nekünk a választásokig még el kell végezni. A jövő mindig zárójelben van, mert a most elvégzendő munka az, ami a középpontban van.
